Runaways


Törökülésben ültem a móló szélén, mely hosszan benyúlt az alattam elterülő, acélkék tóba. Körbevett a víz, és csak hallgattam a lágy hullámverést, amit az időről időre feltámadó gyenge fuvallat okozott. Olyan megnyugtató volt, kiűzte a fejemből a nyomasztó gondolatokat.
1965
Alattam hideg és a hajnali harmattól még nyirkos volt a fa, egy picit tartottam is tőle, hogy felfázok, ha túl sokáig ücsörgök itt. A kabátom is elég vékony volt – az alatta lévő pizsamámról nem is beszélve –, de amíg nem rázott ki a hideg, addig nem akartam felállni.
Szerettem itt lenni. Olyan nyugodt és csendes volt minden, tökéletes hely az egyedüllétre. Ha el akartam vonulni valahová, hogy gondolkodhassak, mindig ide jöttem. Amikor pedig épp ellenkezőleg, el akartam menekülni a gondolataim elől, akkor is itt kötöttem ki. Letelepedtem a móló szélére, és csak néztem a tó túlpartján elterülő, tejfehér ködbe burkolózó tájat, a katonás rendben álló, sűrűn tűlevelekkel borított sötét fenyőket és a föléjük magasodó, szürke, sziklás hegyoldalt.  Hagytam, hogy kiürüljön a fejem, a gondjaim tovaillanjanak egy percre, és kitisztuljon az elmém. Sokkal könnyebb volt ezután a megoldásokra koncentrálni.
Az ujjamon lévő gyűrűt kezdtem babrálni. Csodaszép volt, de ­– mintha nem is ismert volna igazán, akitől kaptam –, egyáltalán nem az én stílusom. Fehérarany karikagyűrű, kirakva Swarowski kristályokkal, a közepén egy jókora gyémánttal. Minden bizonnyal egy vagyonba kerülhetett, éppen ezért nem volt még szívem megválni tőle. Nem tudtam, mihez kezdhetnék egy ekkora értékkel.
Levettem az aprónak éppen nem mondható ékszert, és a tenyerem közepére fektettem. Alig volt súlya, szinte nem is éreztem. Összezártam az ujjaim felette, hogy ne is lássam. Már nem jelentett semmit. Ismét a ráérősen hullámzó vízre tévedt a pillantásom, és hirtelen azon kaptam magam, hogy eltűnődöm, milyen messzire tudnám hajítani a tóban. És ha elsüllyedne, vajon megtalálná-e valaha bárki is a néhány méter mély meder alján.
Nyikorogni kezdett a fa, lépteket hallottam a hátam mögül. A gyűrű még mindig a tenyeremben volt, amikor a fehér tornacipős alak odaért mellém, és letelepedett a jobbomon. Halvány mosoly jelent meg az arcomon, ahogy ránéztem a fiatal, borostás arcú focistára. Annyira szerelmes voltam belé! Az első találkozásunktól kezdve kedveltem őt, piszok módon vonzott, hogy annak ellenére leállt velem flörtölni, hogy tudta, van valakim. Aztán, amikor jobban megismertem őt, már végképp nem volt visszaút. A szigorúan baráti csevegés címén átbeszélgetett órák, majd az a néhány, a legnagyobb titokban megejtett találkozó tettek róla, hogy visszavonhatatlanul belé szeressek.
– Tudtam, hogy itt megtalállak – csúsztatta kellemesen meleg tenyerét az én ökölbe szorított, teljesen átfagyott kezemre. Szavait kísérő féloldalas mosolyába minden egyes porcikám beleremegett.
Hónapok teltek el, míg hagytam, hogy egyáltalán megcsókoljon. Ő végig nagyon türelmes volt velem, és meglepő módon akkor is én voltam az, aki nem bírt betelni vele, aki többet és többet akart. Mégsem történt köztünk semmi, mert a vággyal egy időben a bűntudat is eluralkodott rajtam. Én akkor már menyasszony voltam, és egyáltalán nem tartottam magam olyan lánynak, aki csak úgy megcsalná a barátját.
– Nem kérte vissza a gyűrűt. – Még most is a fülemben csengtek az ex-vőlegényem távolságtartó, rideg szavai, amikkel végleg kiadta az utamat, noha már napok teltek el azóta, hogy azok elhangzottak a közös lakásunk nappalijában. Nem próbáltam megmenteni a kapcsolatunkat. Bevallottam neki mindent, és ezerszer is bocsánatot kértem, de azt is közöltem vele, hogy most már képtelen lennék parancsolni az érzéseimnek. Őt már nem szerettem úgy, mint régen, a szőke focistát viszont minden nappal egyre jobban.
– Mihez fogsz kezdeni vele? – kérdezte.
– Nem tudom – vontam vállat. – Azon tűnődtem, hogy beledobom a tóba – tettem hozzá. Tényleg nem volt jobb ötletem. Az egyértelmű volt, hogy nem tarthatom meg az ékszert, hiszen annak a múltnak egy darabkája volt, amit én éppen lezárni készültem magamban.
– Na, és mi tart vissza?
– Most komolyan? – vetettem rá hitetlenkedő pillantást, az ő arca azonban rezzenéstelen maradt. – Nem, ez hülyeség – ráztam meg a fejem.
– Gyerünk már, Annie! – Felpattant a földről, és felém nyújtotta a kezét. Kissé bizonytalanul csúsztattam a kezem a tenyerébe, és hagytam, hogy engem is felhúzzon. – Nem szereted már őt, igaz?
– Téged szeretlek, te majom – vágtam rá gondolkodás nélkül, mire széles mosoly terült el az arcán.
– Nem is akarsz emlékezni a vele töltött időre. – Ez inkább egy kijelentésnek hangzott, mint kérdésnek.
– Hát… – haboztam. Öt évig voltunk együtt, ebből egyet már a jegyeseként töltöttem. Sok szép emlékem volt még a kapcsolatunk elejéről, de az utóbbi időszakból már csak a veszekedések, és az a sok sírás maradt meg. Egy-egy komolyabb vitát követően még azt is megkérdőjeleztem magamban, hogy vajon azért kérte-e meg a kezemet, mert tényleg szeretett, vagy csak azért, mert félt, hogy nem találna mást, én viszont ott voltam, és biztonságot jelentettem neki. És ezek a kétségek többet nyomtak most a latban, mint a korábbi érzések. – Nem, nem akarok emlékezni rá – böktem ki végül.
– Akkor el kell dobnod azt a gyűrűt – jelentette ki Marco. – Utána jobb lesz.
Még mindig hülyeségnek tartottam ezt az ötletet. Mégis, egyik pillanatról a másikra csak azt vettem észre, hogy meglendítem a karomat, majd jó messzire elhajítom azt a hülye kis ékszert. Aztán csak álltam a móló szélén, a csobbanást követő, pillanatnyi néma csöndben, és egyszer csak tiszta szívből, hangosan felkacagtam. Annyival könnyebbnek éreztem magamat, felszabadultnak. Az a gyűrű mintha mázsás súlyként húzott volna le addig a pillanatig, míg meg nem szabadultam tőle, és most, hogy már nem volt, szinte szárnyaltam. Boldog voltam.
Marco ott állt mellettem, és büszkén mosolygott rám. A nyaka köré fontam a karjaimat és immár bűntudat nélkül csókoltam meg őt.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - 
Sziasztok!

Köszönöm mindenkinek, aki szavazott a novella főszereplőjére, remélem, meg vagytok elégedve a végeredménnyel, még ha csak ilyen rövidke is lett. Azért igyekeztem rendesen megírni, és a hangulat kedvéért még egy kis zenét is mellékeltem hozzá. 

Annak a három embernek, aki aranyos kis üzenetet is hagyott nekem a kérdőívben, külön köszönet jár. Mind Reusra szavaztatok, így természetesen nektek ajánlom a novellát.  

Jó hír!

Sziasztok!

Az előző bejegyzésben ugyan azt mondtam, nem tudok újdonsággal szolgálni, de a drive mappáimban garázdálkodva belefutottam egy félig megírt novellába, amit kedvem támadt befejezni. Talán nem is tartana olyan sok időbe, mert igazán nem sok hiányzik belőle - de pontos felkerülési dátumot azért nem merek mondani, mert most a sulival is van elég dolgom.

Remélem, ti is úgy vigyorogtok ennek hallatán, mint én, amikor rábukkantam arra a kis irományra - ami egyébként egy gyűrű sorsáról fog szólni. Mert ha igen, akkor van még egy jó hírem: segíthettek eldönteni, ki legyen a főszereplő! És nem azért, mert nekem nincs elképzelésem, hanem mert szeretném, ha ennyi kihagyás után valami olyasmi lenne olvasható a blogon, amit ti szeretnétek.

A döntés segítéséhez csináltam egy kérdőívet, amit 
érhettek el. Azért választottam ilyen szavazási formát, mert így tehettem bele egy egyéb opciót is, ahová ti írhattok javaslatokat. Ezzel kapcsolatban viszont az lenne a kérésem, hogy focista legyen az illető (bár őszintén, a novella szempontjából mindegy, mi a foglalkozása), és lehetőleg ne a spanyol bajnokság játékosa - tudjátok, hogy nem vagyok oda értük, így értelemszerűen csak fogcsikorgatva tudnék írni róluk.

Aki segít választani, annak megköszönöm, és egyébként az előző bejegyzésben kiírt szavazáshoz érkezett válaszokért is hálás vagyok!
xx, L.