©
Évforduló

2018. ápr. 14. - 19:14; Liv;
1 komment

Napra pontosan négy évvel ezelőtt nyitotta meg a kapuit ez a blog. Emlékeztek még? Akkor ugyanezzel a címmel tettem közzé itt egy novellát.

Most, négy évvel később, stílusosnak tartom ugyanazzal a címmel zárni a blogot, mint amivel annak idején elkezdtem.

Magyarázkodni és hosszasan búcsúzkodni már nem szeretnék, de köszönettel tartozom mindenkinek, aki végig itt volt a blogon, olvasott és kommentelt, hősiesen átvészelte ezeket a meghívóssá-tettem-újra-megnyitottam időszakokat, és most olvassa ezt a bejegyzést. Köszönöm!

Nektek, a legkitartóbbaknak, van egy ajánlatom is: egy másik blog, méghozzá nem is akármilyen. Napok óta azon gondolkodom, hogy szívesen megosztanám veletek a legutóbbi írásomat, de ezen a felületen nem szeretném nyilvánossá tenni. Csak azoknak szánom, akiket tényleg érdekel, mert mondjuk régebb óta olvasnak, szerették az itteni novellákat, vagy az SP-t, vagy csak úgy bírják a stílusomat, esetleg engem… Legyen bármi is az indok, azt szeretném kérni, hogy aki szívesen velem tartana, írjon ehhez a bejegyzéshez egy kommentet, amiben benne van az email címe.

Na, de hogy miről is lenne szó? A sztori egyrészt egy egyetemista lányról szól, akinek régóta dédelgetett álma, hogy egy profi kosárlabdacsapat szerződtesse. Igyekszik is megtenni mindent ennek érdekében, de van valami, ami folyamatosan hátráltatja őt, és amit le kell küzdenie, ha végül tényleg el akarja érni a célját. A másik szálon egy világhírű zenekar egyik tagja álnéven regisztrál egy chatoldalra és beszélgetni kezd egy lánnyal, akinek az a legnagyobb vágya, hogy bekerüljön a városa kosárcsapatába. Ők ketten hamar egy hullámhosszra kerülnek, de a barátság és az átbeszélgetett éjszakák csak addig tartanak, míg fény nem derül főszereplőnk valódi kilétére. A történetet 30 fejezetre terveztem, amiből eddig 24 van kész.

Ez alapján remélem, mindenki el tudja dönteni, érdekli-e őt a dolog. Ha összejön legalább öt ember, a napokban megcsinálom a blogot, és a megadott címekre körbeküldöm hozzá a meghívókat. Ha ötnél kevesebben írtok, nem lesz blog, de a kommentelőknek arra az esetre is kitaláltam valamit. Ha senki nem ír, akkor pedig úgy teszünk, mintha ez az ajánlat meg sem történt volna.

Nos, ennyit szerettem volna. Ismét köszönöm mindenkinek, aki az évek során figyelemmel követte a blogot. Remélem, „találkozunk” még.

xo, Liv




u.i.: Ha esetleg valaki nem tudná, kommenteléshez a fenti, zöld szövegdobozban kell a "0 komment" feliratra kattintani.

Címkék:


A legújabb családtag

2016. febr. 6. - 13:23; Liv;
8 komment
Boldog Dóri-napot!
Na meg persze jó olvasást a novellához, aminek a főszereplője ezúttal az Arsenal sztárcsatárja, Olivier Giroud. 
Nem tudom, milyen módon vagy nyelven kérjem még, hogy írjatok véleményt. Követelőzni nem fogok, az tuti. De igazán jól tudna esni, ha a kíváncsi és izgatott és várakozással teli napi 5000 oldalfrissítésem egyikén találnék bármelyik novella alatt egy pár szót.
-------------------------------------------------------
A legújabb családtag

Nia izgatottan ficergett a francia csatár autójának anyósülésén. Szerette volna tudni, hová viszi őt a kedvese, hiszen indulás előtt nem volt hajlandó elárulni. Ő meg jóformán csak a belvárosban volt ismerős, most – elnézve az ablak túloldalán elterülő zöldellő tájat – fogalma sem volt róla, merre járhatnak. A rengeteg füves területet, játszótereket és amerikai típusú családi házakat látva arra tippelt, hogy valahol Párizs külterületén kocsikázhattak.
A lány kisöpört pár izzadt tincset a homlokából, majd lehúzta az ablakot, hogy egy kis levegőt juttasson a drága autó belsejébe. A klímát is bekapcsolhatta volna, de az napok óta nem működött. Pedig a szőkeség nagyon nem bírta már ezt a fülledt meleget, hogy a hőmérő higanyszála hetek óta 40 fok körül mozgott. Nem ehhez volt ő szokva, sőt minden nappal egyre rosszabbul tűrte a hőséget. Ezúttal is hiába várta a megkönnyebbülést, amit az arcába csapó menetszél hozhatott volna, odakintről is csak a forró levegő áramlott be.
– Mondtam már, hogy gyűlölöm ezt a forróságot? – nyafogott a csatárnak, miközben fényes, szőke tincseit lófarokba kötötte, hogy ne melegítsék tovább a nyakát.
– Mondtam már, hogy gyűlölöm azt a hideget, ami Finnországban fogad majdnem minden látogatásom alkalmával? – sandított rá a focista fél szemmel, arcán szemtelen vigyorral.
A szőke lány válasz helyett csak égnek emelte világoskék tekintetét, és színpadias sóhajt hallatott, mire a kormány mögött ülő francia halkan felkacagott. Nia erre inkább már nem is tett megjegyzést. Tüntetőleg kibámult az ablakon, és a mellettük elsuhanó, út menti fákat kezdte bámulni. A terebélyes zöld lombok meg sem rezzentek, ez is mutatta, hogy a fülledt levegő egyáltalán nem mozgott odakint.
A finn leányzó három és fél évvel ezelőtt költözött először a francia fővárosba. Ösztöndíjprogrammal érkezett a város legjobb egyetemének kommunikáció szakára, tanulmányi eredményei alapján pedig gondolkodás nélkül válogatták őt be azon kevés hallgató közé, akik a francia válogatott különböző médiákban megjelent anyagaiért felelős csapatában tölthették gyakorlatukat. Itt ismerkedett meg a csatárral, akit azóta a barátjának nevezhetett, és kapcsolatuk olyannyira komoly volt, hogy Giroud többször is megfordult már Nia családjánál.
Egy évet éltek távkapcsolatban, míg a szőke lány befejezte az egyetemet a finn fővárosban, aztán a csatárhoz költözött Londonba. A nyár egy részét azonban rendszerint egy apró franciaországi lakásban töltötték, Nia ugyanis első ittjártakor beleszeretett a fővárosba.
A csatár autója lassítani kezdett, mire a finn leányzó felkapta a fejét. Addig a pillanatig annyira belemerült gondolataiba, hogy nem is figyelt a tájra, amely mellett elhaladtak, így azt sem láthatta, hogy időközben a házak is eltünedeztek az út két oldaláról, helyüket pedig zöldellő dombok és aranyló búzakalászokkal borított szántóföldek vették át. Valahol a város határában járhattak.
Nia némileg csalódottan szállt ki a kocsiból. Kényelmes tornacipőbe bújtatott lábai alatt kavicsok ropogtak, és amerre szétnézett, csak a pusztaságot látta.
– Nem akarom elhinni, hogy a semmi közepére hoztál az évfordulónkon – emelte világoskék, hitetlenkedő tekintetét a mellé érkező csatárra.
– Nem is kell – kacsintott rá Oli, majd megfogta finn barátnője kezét, és elindult a kavicsokkal felszórt egyenes úton. – Még nem értünk oda teljesen. De örülni fogsz, ha megérkezünk.
Nia a jó tizenöt perces séta során millióféleképpen kísérelte meg kiszedni kedveséből végső úticéljukat, a francia azonban hajthatatlan volt, cipzár volt a száján. Egy idő után a lánynak is bele kellett törődnie, hogy nem tudja szóra bírni. Egy utolsó sikertelen próbálkozást követően némán lépdeltek egymás mellett kéz a kézben, míg a távolban fel nem sejlett egy alacsony, világossárgára mázolt épület képe.
Közelebb érve a finn leányzó már azt is láthatta, hogy a helyet körülvevő magas, fehér fakerítés bejárati kapuja fölé milyen tábla van szerelve. Ahogy lebetűzte magában a gondosan, nyomtatott vastag betűkkel felfestett francia szavakat, megtorpant, ezzel Olit is megállásra késztetve. A csatár sötét borostával borított arcán féloldalas mosoly jelent meg, ahogy a mellette álló Nián fokozatosan eluralkodott a gyermeki lelkesedés.
A lány a szája elé kapta a kezét, hűvös rózsaszínre rúzsozott ajkait halk sikoly hagyta el, és alig bírta fékezni magát, hogy ne vesse magát a francia nyakába örömében. A következő száz métert legszívesebben futva tette volna meg a kavicsos úton az állatmenhely felé, ahová Olivier hozta. Hirtelen olyan izgatottság lett úrrá rajta, hiszen világ életében odavolt a kutyákért és macskákért. Régen, kisgyermekkorában legszívesebben az összes kisállatot hazavitte volna, később pedig minden álma volt, hogy egy ilyen helyen dolgozhasson.
Gyanította azonban, hogy most nem abból a célból hozta őt ide a csatár, mert a menhely munkát akar ajánlani neki. Talán egy, vagy két hónapja említette meg a közös lakásukban, egy filmezéssel eltöltött lazulós délutánt követően, hogy szívesen örökbe fogadna egy kiskutyát. Oli pedig nem tiltakozott az ötlete ellen.
– Lesz egy kutyánk? – pislogott csillogó szemekkel a franciára.
– Feltéve, hogy találsz olyat, akit szeretnél hazahozni – vont vállat mosolyogva Giroud.
– Viccelsz velem? – kacagott fel boldogan a szőke lány. – Legszívesebben mindet hazavinném!
– Annyira azért nem nagy a házunk – nevetett a csatár is. Örült, hogy boldoggá tehette azt a lányt, aki a világot jelentette neki. Bármit megtett volna, hogy mosolyt csaljon Nia arcára, és most, hogy elérte a célját, örömmel ragadta meg ismét apró, kecses kezét, hogy eltüntesse az ő hatalmas tenyerében.
– Köszönöm – nézett rá komolyan a lány, mielőtt még továbbindulhattak volna a bejárat felé. Jégkék szemeiben őszinte hála jelent meg, mielőtt a focista karjai közé bújt volna.
– Igazán nincs mit – nyomott egy puszit a lány homlokára a csatár. – Gyere, a leendő kiskutyád, már nagyon vár rád – indult el a kapu felé, miután Nia kibontakozott az öleléséből.
A menhely területére belépve a párt egy kedves, középkorú nő fogadta, aki mondott pár szót magáról a helyről is, a lakóiról, illetve az örökbefogadásról. A francia csatár és ő már beszéltek korábban telefonon, az őszülő hajú asszony tisztában volt vele, hogy egy kisállat aznap szerető otthonra talál majd.
Nia csak fél füllel figyelt oda, mit mond a nő. Szeme körbe-körbe járt a területen, ahol máris izgatott csaholás és mozgolódás támadt. Mintha csak tudták volna az ott lakó állatok, hogy látogatójuk érkezett, akit ily módon kell köszönteniük. A finn lány lelkesen indult el az egyik közeli kennel felé, amiben egy zsemleszínű és egy fekete kiskutya birkózott egy plüss játékért.
– Testvérek – közölte a szőkével az idősebb nő, aki a csatárral együtt követte őt. – Még két hónaposak sincsenek, az utcán talált rájuk egy fiatal férfi. Valaki kitette őket egy kartondobozban. A feketét Nyafinak neveztük el, mert mindig az anyukája után sír. A másik nagyon játékos, nyughatatlan.
A finn leguggolt a kiskutyák mellé, és ujjait bedugta a rácsok között, hogy megsimogathassa a kicsiket. A zsemleszínű azonnal az idegen felé kapott, de életlen fogai még csak egy pici fájdalmat sem okoztak Niának. A lány egy darabig hagyta is, hogy a kutya rágcsálja az ujjait.
– Annyira édes – pillantott fel a francia csatárra boldogan. Látszott szemeiben a rajongás, hogy nyomban beleszeretett a kisállatba.
– A többit még nem is láttad – jegyezte meg félrebiccentett fejjel Giroud, majd a kezét nyújtotta a szőke finn felé, hogy felhúzza őt a földről. A kiskutya, amelyikkel a lány játszott, vékony hangon vakkantott kettőt, miután elvették tőle legújabb játékát, és Nia majd’ elolvadt a látványtól, ahogy bánatosan pislogott az egyre távolodó pár felé.
A lány az összes kennel előtt eljátszotta ugyanezt a jelenetet. Meghallgatta az őket kísérő nő által mesélt történeteket, majd leguggolt a szunyókáló, vagy a rácsokra támaszkodva, izgatottan ide-oda figyelő és lelkesen csaholó kutyák mellé és játszott velük egy kicsit. Legszívesebben mindegyiküket hazavitte volna, de a szíve minduntalan visszahúzta őt a legelöl látott, zsemleszínű kiskutyához.
– Kérlek, Oli, a cicákat is szeretném – meresztett könyörgő, hatalmas szemeket a csatárra, miután végeztek a kutyáknál. Tisztában volt vele, hogy két állatkát nem vihet haza, de ha már itt volt, látni akarta az összes lakót. Még akkor is, ha a szíve esett meg rajtuk. Főleg az idősebb, meg a csont soványra fogyott, beteg állatokon.
A csatár nem tudott ellentmondani kedvese kérlelő pillantását látva, így a menhelyen élő macskákat is végigjárták. Nia ezeknél is elidőzött néhány percet, és még azután is türelmesen próbálkozott összebarátkozni az egyik idősebb példánnyal, hogy az végigkarmolta a kézfejét.
– Kicsim, vérzik a kezed – hívta fel a figyelmét a francia arra, hogy a macska által ejtett sebből vér szivárog, de a finn lány csak megrántotta kecses vállait.
– Nem fontos – mondta a velük tartó nőnek is, aki azonnal felajánlotta, hogy lefertőtlenítik neki a sérülést. De hiába makacskodott, végül mégis az elsősegélydoboz mellett ücsörögve kötött ki, és bosszús képpel figyelte, ahogy bekötözik a kezét.
Giroud felettébb jól szórakozott, miközben nézte a lányt, aki rózsaszín ajkait vékony vonallá préselve, dühös pillantásokat küldött az őt ellátó nő felé, és csak azért nem tett megjegyzéseket, mert tudta, hogy az udvariatlanság lenne. Helyette csak ült, és türelmetlenül várta, hogy végre elhúzhassa a kezét, mert feleslegesnek tartotta ezt a felhajtást egy aprócska karmolás miatt.
– A zsemleszínű kiskutyát szeretném! – jelentette be, miután végeztek. Újra eluralkodott rajta az izgatottság, ahogy a leendő háziállatára gondolt, és arra, hogyan fogja majd babusgatni őt. A sebe lefertőtlenítése közben magában már azon is eltűnődött, milyen nevet fog adni a kicsinek, bár tudta, hogy a névválasztásba azért Olinak is lesz beleszólása.
Nia és a csatár visszasétáltak a kennelhez, ami mellett legelőször megálltak, és amiben most békésen szunyókált egymás mellett a két kiskutya. A menhelyen dolgozó nő óvatosan kinyitotta az ajtót, és kiemelte a szőke lány által választott állatot a rácsok közül, majd új gazdája kezébe adta. A finn azon nyomban szeretetteljesen ölelte őt magához, arcán letörölhetetlen, boldog mosoly jelent meg, ami egyre csak szélesedett, mikor a kiskutya mocorogni kezdett az ölében.
– Szia – gügyögött neki a lány. – Én vagyok az új anyukád.
Giroud mosolyogva figyelte, milyen gyöngéden bánt a barátnője az új kedvencével. Milyen óvatosan fogta őt a kezébe, és milyen csillogó szemekkel figyelte őt, miközben beszélt hozzá, mint egy kisbabához. Nagyon jó anya lesz belőle – futott át a csatár fején a gondolat. Nia talán még fiatalnak tartotta magát egy gyerekhez, ő azonban másra sem vágyott, mint hogy apa legyen. Abban, hogy elhozta ide a lányt, lapult egy kis hátsó szándék is amellett, hogy boldoggá akarta tenni őt azzal, hogy beváltja egy régóta dédelgetett álmát. Azt remélte, ha a lány kap egy kiskutyát, amit kedvére babusgathat, és megtapasztalja, milyen felelősséget vállalni egy életért, talán idővel a babázáshoz is megjön majd a kedve.
– Oli, köszönj szépen a legújabb családtagnak – nyújtotta felé a lány a kutyát nevetve, ő pedig óvatosan átvette tőle. – Köszönöm – tette hozzá Nia hálás pillantással. – Ennél jobb ajándékot nem is kaphattam volna az évfordulónkra.

Címkék:


VISSZA